A híres vonatjelenet mellett (ahol, ha pár centivel felemeli a fejét, akkor el is vesztette volna azt) már az egyik első snitt felvételekor elkapta a halálfélelem, amikor ugyanis Szőke átlövi a Tuco nyakára erősített kötelet, Tuco lova úgy megijedt, hogy majdnem egy mérföldön keresztül vadul vágtázott, a hátrakötözött kezű Wallach-kal a hátán, aki így csak térdei szorításával bízhatott abban, hogy épségben megússza. Harmadjára pedig kis híján megmérgezte magát – egy olyan üveget húzott meg ugyanis, amelynek címkéje hiába utalt citromos üdítőitalra, valójában az a sav volt beletöltve, ami az aranyzsákok gyengítésére szolgált, hogy amikor ásóval csapkodják őket, könnyebben szétszakadjanak. A forgatás egyébként 1966 májusában kezdődött, a legendás római Cinecittà stúdióban, de a jelenetek nagy részét a jól bejáratott spanyol helyszíneken, főként a Tabernas-sivatagban vették fel. Az előző filmekhez képest azonban már grandiózusabb díszletekre volt szükség: egy hatalmas büntetőtábor, egy felrobbantható híd, egy ágyútámadás alatt álló város és egy polgárháborús csatamező – és igen, még az a bizonyos temető is csak egy rendkívül pontos díszletmunka eredménye, akármilyen valódinak is tűnik.
Ez a weboldal sütiket használ Sütiket használunk a tartalmak személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához. Cookie adatkezelési tájékoztatónkat itt találhatja meg. Elengedhetetlen Statisztikai Megértettem
A Jó, a Rossz és a Csúf 1, 2 millió dollárból végül több mint 25 milliót csinált. De ahogy a rendező előző filmjei, úgy ez a mestermű is közel állt ahhoz, hogy el se készüljön. A Szőke szerepét játszó Clint Eastwoodot például csak azért sikerült rávenni, hogy egy harmadik filmet is vállaljon, mert közben véget ért Amerikában a nagy sikerű western-sorozata, a Rawhide, és más filmes ajánlatott nem kapott. Angyalszem ugyan végül Lee Van Cleef lett (a karakter nevét Eastwood találta ki a forgatáson, Van Cleef ábrázata után, a forgatókönyvben még Banjo néven szerepelt), pedig Leone már ekkor szeretett volna Charles Bronsonnal dolgozni – neki viszont már szerződése volt A piszkos tizenkettő re. Eli Wallach A vadnyugat hőskorá ban nyújtott alakítása és komikusi érzéke miatt kapta meg Tuco szerepét (akinek még a Szőkénél is több játékideje jutott) – azét, akivel Leone saját elmondása szerint a legjobban szimpatizál. Eli Wallach és Clint Eastwood a filmben © Mokép Lehetett is szimpatizálni vele – Eli Wallach konkrétan háromszor került életveszélybe a forgatás során.
Ennek a képi kettősségnek a megértéséhez egészen a film első másodperceiig kell merészkednünk: A specifikus utasításokkal egyébként sem fukarkodott Leone, Ennio Morriconétól például azt kérte, hogy olyan zenét kreáljon a végső leszámoláshoz, ami olyan, "mintha halottak nevetnének fel a koporsójukból". Persze Morriconét nem kellett félteni, magától is kitalált olyanokat, mint hogy jódlizással utánozzák a prérifarkasok hangját. Így született a még ma is rengeteget fütyült főcímzene, amely egyúttal a három főszereplő témája is – a különbség csak annyi, hogy Szőke megjelenésénél fuvola, Angyalszemnél a furulyához hasonlító okarina, Tucónál pedig emberi hang szólaltatja meg azt a két-három hangot. A soundtrack annyira beépült a popkultúrába, hogy a Metallica-koncertektől a Gorillaz-dalokig bárhonnan visszaköszönhet egy-egy eleme. A Jó, a Rossz és a Csúf fal Leone végleg le akart számolni a vadnyugat nosztalgikus-romantikus képével, bemutatva a kor jellegzetes alakjainak (cowboyok, banditák, polgárháborús katonák) visszásságait, antihősökké változtatva a korábban menőnek számító karaktereket – ezzel minden addiginál nagyobb idézőjelbe tette magát a westernt.
A stílussal, ami szintén kiveszőfélben van a mostani alkotásokból. A művészi koncepció nyilvánvalóan erősebb volt a mára jellemző popcorniparnál, de mondhatnánk azt is: akkor (1966) még tudtak filmet forgatni – és joggal. És ezt nem csak a nosztalgia mondatja velünk. Eredeti cím: The Good, The Bad and The Ugly Év: 1966 Játékidő: 179 perc Műfaj: western Nemzetiség: olasz-spanyol-német Rendezte: Sergio Leone Író: Agenore Incrocci, Furio Scarpelli, Luciano Vincenzoni, Sergio Leone Fényképezte: Tonino Delli Colli Zene: Ennio Morricone Főbb szerepekben: Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Eli Wallace Képek forrása:
Clint Eastwood harmadjára már nem nagyon akart Sergio Leonéval dolgozni, Charles Bronson inkább A piszkos tizenkettőt választotta, Eli Wallach pedig háromszor is halálközelbe került a forgatás során – kész csoda, hogy A Jó, a Rossz és a Csúf egyáltalán elkészült, ma mégis a műfaj csúcsaként emlegetik. Tarantino konkrétan a világ legjobb filmjének tartja. "Ez az egyetlen jelenet, amiről nem tudom elképzelni, hogy valaha túl tudnám szárnyalni" – ezt Quentin Tarantino mondta A Jó, a Rossz és a Csúf fináléjáról. De nemcsak az excentrikus rendező önfényezéséről szólt ez a beszélgetés Charlie Rose műsorában: Tarantino épp arról beszélt, hogy a mozi igazi erejét az adja, hogy szinte az összes művészeti ág összefogásából született meg – a képek, a zene és a hangok összeérése jelenti azt a varázst, amit csak a mozi adhat meg. Napjaink legkultikusabb rendezője és minden bizonnyal egyik legnagyobb filmismerője pedig Sergio Leone ötvenéves klasszikusát tartja erre a legjobb példának – és mellesleg a kedvenc filmjének.
A polgárháború elvadult világában három férfi három alaptulajdonság álarcát ölti magára. A Jó nem jobb, mint társai, a Rossz nem rosszabb, és a Csúf, nos ő sem csúnyább, mint a másik kettő. Ami végképp hasonlóvá teszi őket: olthatatlan vágyuk a pénzre.
A filmtörténet egyik legikonikusabb trilógiáját képző Dollár-mozik (Egy maréknyi dollárért; Pár dollárral többért; A Jó, a Rossz és a Csúf) persze Clint Eastwood főszerepein kívül nem kapcsolódnak túl szorosan egymáshoz – olyannyira nem, hogy Lee Van Cleef két különböző karaktert játszik ezekben a filmekben. Cseh Tamás hőse még viccelődött is a castinggal: "Csak azért akartak visszahozni, mert elfelejtettek kinyírni az előző filmben". A trilógia befejező alkotása ráadásul az első két film előtt játszódik, a polgárháború idején, a sztori első vázlata ugyanis ennyiből állt: "egy film három gazfickóról, akik valamilyen kincset keresnek az amerikai polgárháború alatt". Leonénak tetszett az ötlet, nagy történelemkedvelőként ugyanis mindig szeretett volna filmet készíteni a háború abszurditásáról, amelyben végre nem csak a vesztes fél gaztetteit mutatják be, hiszen egyik háború győztesei sem voltak szentek. Egyvalaki azonban próbálta lebeszélni a háborús körítésről Leonét: Orson Welles arra figyelmeztette, hogy a polgárháborús filmek mindig megbuknak a jegypénztáraknál.