Az első versszakban a lírai ént és a kedvest az alkonyi együttlét meghitt pillanataiban mutatja: a férfi tekintete csodálattal állapodik meg az elmerengő nő szemein. A második versszak a férfi bámulatát érékelő kedves és a tekintetek találkozásának mozzanatával építi tovább az epikus történéssort. Ez a mozzanat a harmadik versszaktól elindítja a két ember közeledését: a szeretett nő megszólítja a beszélőt. A negyedik versszak pedig a csókban való eggyé olvadás elragadtatott, önkívületi állapotát ragadja meg. Mindegyik emlékkép középpontjában hitvese, Júlia áll. A költő hitvese alakját kisebb elemekből állítja össze. Egy-egy testrészéből, ilyen a szeme, az ajka, és tulajdonságából, ilyen a szelíd tekintete, zengő hangja, lángoló ajka. Objektív képet kapunk ezek által Júliáról, mivel pozitív jelzőkkel látja el az egyes testrészeit és tulajdonságait. A költő ezt a bemutatást szóképekkel és metaforákkal teszi érzékletessé. A hasonlatok anyagát a természetből meríti. A költemény a rajongó hang tetőfokát az utolsó versszakban éri el.
A vers 1848 januárjában íródott, és az utókor ítélete szerint Petőfi szerelmi lírájának egyik legszebb, legkülönlegesebb darabja. Feleségéhez, Szendrey Júliához szól. A költőnek ez a legszenvedélyesebb szerelmes verse: az egész egy parttalanul áradó szerelmi vallomás, amely a kimondhatatlan nagyságú szenvedélyt fejezi ki. Petőfi szerelmes férfiként, ifjú férjként és költőként egyaránt azon van, hogy szárnyaló gondolatait, heves érzelmeit szavakba öntse, míg végül rádöbben, hogy a kimondhatatlan éppen azért kimondhatatlan, mert végtelenül egyszerű. A romantikus stílusú szerelmi költemény Vörösmarty Ábránd című versét juttathatja eszünkbe, azzal a különbséggel, hogy ez nem udvarlóvers: Petőfi a felesége iránti szerelmét szerette volna megénekelni (ő volt a hitvesi költészet megteremtője irodalmunkban). Nincs benne semmi álszemérem vagy finomkodó modorosság: a költő számára az asszony társ, partner a szerelemben és az életben egyaránt. Hangja közvetlen és őszinte, hangvétele emelkedett. Minek nevezzelek Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először… E csillagot, Amelynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly – Minek nevezzelek?
Minek nevezzelek, U - U - U - Ha a merengés alkonyában U U U - - - U - - Szép szemeidnek esti-csillagát - U U- U - U - U - Bámulva nézik szemeim, - - U - - U U- Mikéntha most látnák először... U - U - - - U - U E csillagot, U - U U Amelynek mindenik sugára U - - - U - U - U A szerelemnek egy patakja, U U U - U - U - U Mely lelkem tengerébe foly - - - - - U - U - Minek nevezzelek? U - U - U U Minek nevezzelek, U - U - U - Ha rám röpíted U - U - - Tekinteted, U - U U Ezt a szelíd galambot, - U U - U - U Amelynek minden tolla U - - - - - U A békeség egy olajága, U - U - U U U - U S amelynek érintése oly jó! U - U - - - U - - Mert lágyabb a selyemnél - - - U U - - S a bölcső vánkosánál - U - - - U - - Minek nevezzelek? U - U - U U Minek nevezzelek, U - U - U - Ha megzendűlnek hagjaid, U - - - - - UU E hangok, melyeket ha hallanának, U - - U U - U - U - U A száraz téli fák, U - - - U - Zöld lombokat bocsátanának - - U - U - U - U Azt gondolván, - - - - Hogy itt már a tavasz, U - - U U U Az ő régen várt megváltójok, U - - - - - - - - Mert énekel a csalogány - - - U U U U U - Minek nevezzelek?